Nem mese ez mégsem - Gross Arnold

Az oldalsávban olvasható egykori szakdolgozatom is.

Egyszer majdnem remete voltam

A kép nem a történet helyszínén készült Boriról

A kilencvenes évek elején arra figyeltem fel, hogy a szervezetemben és a testemen öt különböző helyen lépett fel gyulladás (biztos voltam abban, ha nem csinálok valamit, halálosra komolyodnak). Tudtam, hogy testi-lelki túlterheltségről van szó. Különben is, három éve egyetlen napra se mozdultam ki belőle, pedig sose szerettem ezt a várost. Kiadtam a lakásomat és leköltöztem egy baranyai zsákfaluba - innen jelentkeztek megfelelő ajánlattal az országos hirdetésemre -, egy kis házat béreltem ki. Busz csak hétköznap, akkor is csak egy, hajnalban, vonat öt kilométerre. Egyedül. Hogy átgondoljam az életemet. Egy évig sikerült magam anyagilag tartani. Ha tehettem volna, maradok még egy darabig. De ez az év mindenesetre nagyon jót tett. Megteltem egy csomó új élménnyel, tisztább rálátásom volt a dolgaimra, és állat-, különösen kutyafóbiás létemre gazdagabb lettem a világ legjobb kutyájával.
Utána meglódult egy időre az életem.

Szentdénes az ország egyik legszegényebb régiójának, Ormánságnak a szomszédságában van, de azért az ottaninál egy hajszállal jobb volt itt a helyzet. Itt legalább még vegetált a téesz, ebben, vagy Szigetváron, esetleg Pécsett a munkaképes korban levő lakosság fele el tudott helyezkedni. Másik fele segélyeken élt. Volt egy szövetkezeti vegyesbolt, meg még egy kis maszek élelmiszerbolt, és két kocsma. Ja igen, templom, és egy általános iskola alsó tagozata. Óvoda nem, a felsősök pedig más faluba buszoztak. A kissé gőgösen "kultúr"-nak nevezett roskatag házikó magában foglalta a könyvtárat is. Egyik szobában szombatonként "bál", ami szintén nagyvonalú kifejezésnek tűnt a lakodalmas, tuctucos, magnós diszkóra. A könyvtárat senki nem használta, valami megszűnt szakszervezettől örökölt, penészes könyvek halma a padlón. Az egyetlen nyilvános telefon a nagyobbik kocsmával szemben. Többnyire mégis működött.
Amikor először felszálltam a buszra, megszólítottak, hogy "kislány, ugye a nagymamádnál töltöd a tavaszi szünetet, ki a te nagymamád?". 26 éves voltam.:)
A félezres lélekszámú falu utolsó háza volt az "enyém". A kerítésen túl, az egyik irányba már szántóföld, a kert mögött ligetes erdőfolt. Távolról idelátszott a Mecsek. Apró tornác, egy szoba és egy lakókonyha, fűtés csak az utóbbiban, vaskályha formájában. Hidegben csak ez élhető. Kezdetleges bútorzat, tévé se, folyóvíz se. Az a bizonyos fadeszkás helyiség pedig a ház végénél, a fészer után. Kút van, vezeték nincs. Télen az orosz búvárszivattyú nem üzemeltethető, kézzel kellett felhúzni a vizet.

És mindehhez egy hatalmas kert. Felét a veteményes tette ki, volt már ott krumpli, hagyma, és málnabokrok. Az üresen maradt területre paradicsomot, paprikát terveztem, hogy minél önellátóbbá váljak. Zöldséges üzlet ugyanis nem volt. Semmit nem tudtam róla, hát levittem egy könyvet a kertművelésről. Mindjárt az első délelőtt szemrevételeztem a birodalmamat. Ügyes ágyásszegélyt terveztem el, amilyet a könyvben láttam. E könyvvel kezemben megvizsgáltam a fészerben található szerszámokat, hogy akad-e olyan, amivel ilyen helyes szegélyt lehet formázni. A kép alá az a különös név volt írva, hogy "saraboló kapa". Ilyen nem volt a kínálatban. Akkor aztán kimentem az egyetlen szomszéddal közös drótkerítéshez, és átkiabáltam az ott matatóknak. Így ismerkedtem meg velük. A szomszédasszony kinevetett, hogy képről mutogatom, mit kérek, könyököltünk a kerítésoszlopon, és fél óra múlva hogy hogy nem, már az alternatív színházakról beszélgettünk! Foga nem nagyon volt, és később, ahogy bejáratossá váltam náluk, láttam azt a mély putri szintet, ahogy éltek, koszos fehérneműk az ágy alá dobálva, takarítva talán soha, a kert is rendetlen, a férj idült alkoholista, Rózsika pedig a téesz éjszakai portásaként dolgozott. De! Tanítói diplomával, több nyelven levelezett tanatológusokkal, és falun szokatlanul nagy állatvédő volt. Éjszakánként beültem hozzá a portára néha, a település körül állítólag többször megjelent ufókról, az általa "látott" kísértetekről, vallásokról, irodalomról, történelemről, az itt lakókról és távolabb élőkről cseréltük az eszmét. Néha könyvet is. Életem Nagy Szerelméről soha senkivel, de vele tudtam beszélni. Pucoltam csirkét a lánya esküvőjén, pedig azelőtt soha, és akkor már nem is ettem húst, járt be hozzám a szigetvári kórházba a nővérek helyett priznicet cserélni, és minden gondomban segítségemre volt. Még a kutyámat is neki köszönhettem.

Egyszer bekiabált hozzám, hogy most hajítottak ki a házam előtt kocsiból egy kutyát. Szerinte nem maradhatok házőrző nélkül a falu végén, fogadjam be. Na ja, csakhogy én világéletemben hisztérikusan féltem a kutyáktól. De csak mondta, csak mondta, hát kimentem, és láttam, hogy a kukoricásban reszket egy sárga jószág. Megsajnáltam. Ahogy az a Kis hercegben a rókaszelídítésről írva vagyon, lépésről lépésre közeledtem hozzá, ám ő rémülten hátrált. Akkor leguggoltam, hogy ne látszódjam nagynak, és úgy közelítettem... no szóval valami étellel sikerült is becsalogatni a kertbe. Gondoltam, majd ha visszaköltözöm Pestre, elajándékozom. Ó én naiv! :)
Tizenegy hónapos volt, és együtt tanultuk a kutya-gazda életet 15 éves koráig. Különleges jószág volt, sok rajongóval, köztük más kutyafóbiásokkal is. Néhányszor írtam róla, újságban és a blogjaimban is. Ezen az oldalon található például az egyetlen mesém.

Egyébként is, bár nagy semmittevésnek terveztem, intenzív év volt, számtalan nagyszerű, elképesztő, mulatságos, fájdalmas és szép élménnyel lettem gazdagabb. Jó volt nagyon!

Vajon kire hasonlítanak?

szólj hozzá: Párnabeszéd

:)))

Még mindig az Avatar

Mert ma ismét megnéztem.
Igen, tele van sztereotípiákkal. Mivel sztereotípiákban élünk. Semmi olyat nem tudunk kitalálni, ami ne létezne. Újat teremteni nem tudunk. A gravitációt se mi alkottuk, csak felismertünk egy a természetben már létező törvényszerűséget.
Írni, filmre venni, festeni... szóval ábrázolni is csak azt tudjuk, amit magunk körül és magunkban látunk. Legfeljebb az ábrázolás módja lehet sokszínű, ezt nevezzük mi teremtésnek.
Különben is, hiába írjuk, festjük, ábrázoljuk mindig ugyanazt, szembesítjük magunkat magunkkal, láthatóan mégse tanulunk a látottakból, hallottakból. Mert ha tanulnánk, nem követnénk el újra és újra ugyanazokat a hibákat.
Tehát jogos az ismétlés, hátha egyszer mégis változik valami. Egyesekben biztosan.

"Szépen ölsz. Készen vagy."

Az Avatar-ban egy Navi beavatás során hangzott el. Nekem a film legszebb mondata.
Ha a természettel összhangban, az élet iránti alázattal létező nép táplálékszerzés céljából vagy harc során kiolt egy életet, és tiszta szívvel bocsánatot kér annak szellemétől, rituálisan útjára kíséri azt, nos ez valóban ölés, de úgy vélem, nem gyilkosság.
Egy ilyen nép minden iránt alázattal viseltetik. Mi pedig semmi iránt.

Avatar

Egy másik blogban elmélkedtek arról, hogy akkor ez most lebutított epigonja-e a valódi mítoszoknak, érdemes-e megnézni, vagy sem?

Véleményem szerint minden az emberekről, nagyobb léptékben pedig az emberiségről szól, és mindig az adott kor, kultúra nyelvén. Ahogy a Biblia vagy Stephen King horror-történetei, a kelta mondák vagy Grimm meséi, épp úgy Zeffirelli Napfivér Holdnővére, Tarantino Becsetelen brigantik-ja, A Csillagok Háborúja és az Avatar is. Olvasni is, látni is tudni kell.
Mind ezekre, vagy egy-egy részletükre fókuszál: útkeresés, a bennünk dúló démoni erők, ostobaság, hatalomvágy, tekintélyelvűség, féltékenység és irigység, a néhol mégis felbukkanó autonóm gondolkodás, felelősségérzet, no meg a bennünk álmodó angyal álmai. Narrációk rólunk.
Vagy az a baj, hogy lehet tudni, mi lesz egy történet végkifejlete? Akkor is tudhatjuk, ha ismerjük az emberi természetet, mely végső soron mindig ugyanazt a dramaturgiát eredményezi. Figyeljük csak meg a történelmünket, vagy a kapcsolatainkat.
Nekem jól esnek, felemelnek azok a mesék, melyek szembesítenek, és mégis reményt adnak. A három dimenziót is élveztem. És szeretnék a Navik között élni, egy olyan madár-jószágon repülni! Ehelyett be kell érnem avval, hogy néhányszor még megnézem ezt az igényesen elkészített filmet.

A ló is csak ember

Persze ahol az embereket ló-számba se veszik, a nagymamát kihajítják, mint a megunt macskát és kutyát...

Mégis, van két hely az országban, ahol a kiöregedett, beteg, sérült versenylovakat, kizsarolt és sokszor válogatott kínzásokkal elgyötört igáslovakat befogadják, testi-lelki sebeiket gyógyítják. Ahol vágóhíd helyett egy békés öregkorra kapnak esélyt.

Mindkét menhelynek támogatásra van szüksége, ami történhet önkéntes munkával, egyszeri pénzadománnyal, látogatás során vitt takarmánnyal (zsáknyi alma, kukorica, répa), örökbefogadással, vagy adónk 1%-ának rájuk hagyásával. Ha a személyes látogatást választjuk, számítsunk arra, hogy ezeket a jószágokat meglovagolni nem, ám simogatni, etetni és nézni lehet! És meghallgathatjuk élettörténetüket, amely gyakran kevésbé sem kacifántosabb, mint az embereké.

http://www.zakuszkatanya.hu/node/61

http://www.bottyanequus.com/elerhetosegeink.php


Ha jól emlékszem, Gandhi mondott valami ilyesmit: egy népet az is jellemez, ahogyan az állatokkal bánik.

"Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!" - rosszkedv, stressz és közhangulat ellen is

A címben foglalt okok miatt tegnap éjjel alaposan megnéztem, immáron sokadszorra.



Akad ember, aki még nem ismeri a sörgyári gondnok társadalmi elvárásokra fittyet hányó, szertelen és fiatal felesége, egy kisváros bumfordi elitje, a szenilis-szerelmes doktor, az éles hangon monologizáló, de legalább szórakoztató Pepin sógor, és az elvárásoknak megfelelni akaró férj békebeli, ironikus történetét?

Miért bonyolult a vércsoport-diéta?

Egy másik blogon valamelyik női magazin nyomában vetődött fel a kérdés. Mivel engem nem szépészeti célok, hanem orvosi ajánlás vezérel, szerintem ezért:

A konyhában, parafatáblára egy 9 oldalas, apróbetűs táblázat van feltűzve. Több ezer oldalnyi irodalom átlapozása után magam szerkesztettem meg, élelmiszerfajtánként, vércsoport, s ezen kívül még betegségek szerint lebontva. Amit a vércsoportja szerint ehetik az ember, annak egy részét bizonyára valamelyik nyavalyája miatt kell kerülnie. Hogy a vércsoporton belül szekrétornak vagy non-szekrétornak számít (ne is kérdezd!), azt csakis az USA-ból rendelt teszttel tudhatni meg, anélkül legfeljebb kísérletezhet. Ez már eddig is bonyolult.

Na de az ételcsoportok elemei között nincs ám sok összefüggés, mert mi az, hogy tejszínt nem, de tejfölt igen, a lóbabot feltétlenül egyed, a fehéret kerüld, a vajat mellőzd, de vigasztaljon, hogy a ghi kiemelten ajánlott (aztán vagy futkos az ember ghi-ért, vagy otthon barkácsol: vajat melegít, habját precízen lekanalazza..., s ami marad, annak "se íze, se bűze", ahogy népiesen mondják),a tejsavó kerülendő, de az abból készült már ricotta ajánlott... Egyél gombát a fehérje miatt, ám az egyébként nagyon egészséges shitake-t gondosan kerüld el, fontos a kálciumbevitel, de nem ám Trapista, csakis kecskesajt formájában (pfúj), egyél halat, pl. red snapper, sávos tőkehal, botos kölönde, doboshal, orange roughy márkajelzésűeket - busáról nincs hír az amerikai irodalomban -, és feltétlen kerüld a homárt, a kékhalat, a foltos tőkehalat (jó, majd megpróbálom), helyettük a sárga tőkehalat részesítsd előnyben (de mi az?). Kaviárt ne, lazacikrát igen (miért, ez nem ugyanaz? - kérdezi az én bolti zsíros kenyéren szocializált proletár ízlésem). Szóját sokat, ha nem génkezelt (és én azt honnan tudjam?). Guargumitól óvakodjál (mihánst megtudom, mi fán terem, majd fogok), gyömbért viszont doszt-feszt használj, olajos magvakat mindenképpen, ha nem kesudió, paradió és pisztácia az illető. Padlizsán nem, rappini igen (?), banán és krumpli felejtős, egyél helyette hagymát, paszternákot, vagy rágjál kefét... Tovább is van, mondjam még? :)))

Akkor aztán lesz az embernek egy fentebb jelzett hosszi listája, elképesztő nyersanyagokkal (pedig én csak a nálunk elérhetőeket válogattam be), melyekből sehogy nem akar egy rendes étel összeállni.
Mit eszik ilyenkor az együgyű ember? Kb.napról napra ugyanazt, amit már ismer, ami nem jár különösebb macerával (fokhagymás pirítós, pirítós szardíniával, unalmas alma, natúr lazac, sült csirke...), s amire azért mégis nyálcsorgatva fog visszaemlékezni, amikor már ezt sem.

Aki mindezt szépészeti célból böjtöli végig, hááát az jól megérdemli :)

Így is lehet szemétégetőt

Bécs

Ezt az épületet nagyon szeretem. A spittelaui szemétégetőt a nyolcvanas években Hundertwasser álmodta újra. Egy kórház és park mellett áll. H. gondoskodott arról, hogy az égetőműben keletkezett mérges gázok kezelése összhangban legyen a külső felújítással. Évente csupán 0,1 gramm dioxint bocsát ki! A levegő tehát jó, a látvány elbűvölő, s Bécs városa e megbízással ismét hódolt a különféle polgár- és racionális építész-pukkasztó kiáltványokkal előálló művész előtt. A létesítmény a környező kerületeket távhővel és forró vízzel látja el, valamint áramot is termel.
Szemétégetőkre szükség van, hiszen mindannyian és egyre többet szemetelünk. Akik reflexből tiltakoznak, ha a közelükbe akarnak telepíteni egyet, azok talán nem hagynak maguk után hulladékot? S akik íróasztalnál ülve, politikai és rövidlátó gazdasági érdekek szorításában elveszejtik a jóérzésű megfontolást, csúnya, egészségtelen konstrukciókat akarnak a települések nyakába varrni, jól alszanak egy ilyen épület láttán? Bizonyára megmagyarázzák maguknak (is), miért elég jó a vacak is.

Dal teázáshoz

Hűvös, nedves időre különösen ajánlott.

Mese a felhőkön túlról

Hol volt, hol nem… de ez a nagymama igazán volt, ám sajnos régóta betegeskedett. Unokái szeretete és a doktorok sem tudták meggyógyítani, végül hát átköltözött egy másik világba, ahol hamar visszanyerte az erejét.

Volt egy öreg kutyája, akinek ezután nagyon hiányzott a gazdája. Gyakran hevert búsan a tornácon, egy elnyűtt posztópapucsra hajtva fejét annak viselőjére gondolt. Megpróbálta felidézni a puha kezet, mely a fültövét vakargatta, a bundáját simogatta, s finom ételek illata járt a nyomában. Hiába becézték mások, ő a régi hangon szerette volna hallani a hívást:

- Gyere csillagom!

Eközben a nagyi egy a korábbihoz nagyon hasonlító barátságos kis házban éldegélt egyedül, valahol a felhőkön is túl. Sokszor lenézett a családjára, örült boldogságuknak, és aggódott, ha bánatosnak látta őket. Olykor meg-megmozdult a keze a levegőben, mintha egy bársonyos kutyafület cirógatna.

A kutyus kis idő múlva a szomorúságtól igen legyengült, és követte gazdáját abba a felhőn túli világba. Szíve elvezette a nagymama házikójához, és ettől fogva újra együtt töltötték napjaikat. Reggelente kiszaladt a virágos rétre – hiszen mindig kék volt az ég, szikrázott a nap. Fülét lifegtetve vidáman szaladgált, ugrándozott a harsogó színű pipacsok és szelíd kék búzavirágok között. Néha rácsodálkozott egy tarka lepkére, máskor meg csak süttette a hasát a nappal. Mire elfáradt, hazahúzták a csalogató illatok. Ebéd után lefeküdt a nagymama hintaszéke mellé, és mindketten szundítottak egy jót. Alkonyatkor pedig meglátogatták őket a korábban ideköltözött rokonok és barátok. Zenéltek, beszélgettek, társasjátékoztak, csak úgy röpködött a nagyi fehér haja, kacagott a pirospozsgás arc.

Szombaton mindig kettesben jártak virágot, gombát, erdei gyümölcsöket szedni. A kutyus ilyenkor szeretett különféle szagok fölött elmerengetni, történeteket mesélni magának arról, hogy tulajdonosuk merre járhatott, honnan jöhetett és hová ment. A vasárnapok meg igazán gyönyörűek voltak! Ebédre velős csontot kapott, utána egy szelet frissen sült mazsolás kuglófot, és egész délután zenét hallgattak a rádióból.

A nagymama boldog volt, hogy négylábú barátja ebben a világban is megtalálta őt. Még ma is együtt élnek az örök napsütés birodalmában.

A kutya is csak ember

Bori kutyám öregszik. 13 éves, és egy ideje jellegzetes tüneteket fedezünk fel nála. Az eddig nagyon jó kutyus olykor megmakacsolja magát, és engedetlen, mint kölyökkorában. Többszöri tesztelés után nyilvánvalóvá vált, hogy romlott a hallása, ám ettől függetlenül is ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ezen felül, ahogy az idősekkel megesik, a tér-idő síkok olykor összekavarodnak nála. Tulajdonképpen épp ez tűnt fel.
Amíg egy tömbházi lakásban laktunk, ő is bent élt, az előszoba és a konyha volt az élettere, a lakószobákba nem léphetett be. Ám ez sok évvel ezelőtt volt, egészen más környezetben. Mióta családi házban lakunk, a kutyák birodalma a kertben van, a házba nincs bejárásuk. Bori ezt könnyen megtanulta, az elmúlt években be is tartotta.
Múltkor nyitva hagytuk a ház bejárati ajtaját, ám a rács be volt hajtva (pajtása, Mandula miatt, aki évek alatt sem tudta megbízhatóan megtanulni, hogy nem jöhet be). Egyszer azt vettük észre, hogy a Bori benn állt a konyhában, és zavarodottan nézett maga elé. Nem történhetett másként, mint hogy kifeszegette, kihajtotta a nehéz vasrácsot - ami tudatos elszántságra vall -, mint aki biztos benne, hogy neki bent van a helye, aztán az ismeretlen terepen nem értette, hogy hová került.
Mostanában gyakran bejön, és szerencsétlenül álldogál a házban, míg ki nem küldjük. Egyik nap besétált az egybenyitott előszoba-nappali választóvonaláig – nem tudni, falak híján miből érzékelte ezt a határt -, nézett be a nappaliba, ingatta a fejét (mintha az egykori emlékeket felidézve magának magyarázná, hogy a szobába már nem szabad bemenni), lábait emelgetve tanácstalanul toporgott. Ilyenkor nem szidjuk, csak kitereljük, és egy ideje több figyelmet fordítunk rá.

Vajon a kutyák viselkednek már egészen emberien - ahogy a kutyarajongók mondják a címbéli állításban-, vagy mi, emberek hasonlítunk még egy picit rájuk?

(Megjelent 2007-ben, a Kórházi Önkéntesek Lapjában)