A kutya is csak ember

Bori kutyám öregszik. 13 éves, és egy ideje jellegzetes tüneteket fedezünk fel nála. Az eddig nagyon jó kutyus olykor megmakacsolja magát, és engedetlen, mint kölyökkorában. Többszöri tesztelés után nyilvánvalóvá vált, hogy romlott a hallása, ám ettől függetlenül is ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ezen felül, ahogy az idősekkel megesik, a tér-idő síkok olykor összekavarodnak nála. Tulajdonképpen épp ez tűnt fel.
Amíg egy tömbházi lakásban laktunk, ő is bent élt, az előszoba és a konyha volt az élettere, a lakószobákba nem léphetett be. Ám ez sok évvel ezelőtt volt, egészen más környezetben. Mióta családi házban lakunk, a kutyák birodalma a kertben van, a házba nincs bejárásuk. Bori ezt könnyen megtanulta, az elmúlt években be is tartotta.
Múltkor nyitva hagytuk a ház bejárati ajtaját, ám a rács be volt hajtva (pajtása, Mandula miatt, aki évek alatt sem tudta megbízhatóan megtanulni, hogy nem jöhet be). Egyszer azt vettük észre, hogy a Bori benn állt a konyhában, és zavarodottan nézett maga elé. Nem történhetett másként, mint hogy kifeszegette, kihajtotta a nehéz vasrácsot - ami tudatos elszántságra vall -, mint aki biztos benne, hogy neki bent van a helye, aztán az ismeretlen terepen nem értette, hogy hová került.
Mostanában gyakran bejön, és szerencsétlenül álldogál a házban, míg ki nem küldjük. Egyik nap besétált az egybenyitott előszoba-nappali választóvonaláig – nem tudni, falak híján miből érzékelte ezt a határt -, nézett be a nappaliba, ingatta a fejét (mintha az egykori emlékeket felidézve magának magyarázná, hogy a szobába már nem szabad bemenni), lábait emelgetve tanácstalanul toporgott. Ilyenkor nem szidjuk, csak kitereljük, és egy ideje több figyelmet fordítunk rá.

Vajon a kutyák viselkednek már egészen emberien - ahogy a kutyarajongók mondják a címbéli állításban-, vagy mi, emberek hasonlítunk még egy picit rájuk?

(Megjelent 2007-ben, a Kórházi Önkéntesek Lapjában)