A kép nem a történet helyszínén készült Boriról
A kilencvenes évek elején arra figyeltem fel, hogy a szervezetemben és a testemen öt különböző helyen lépett fel gyulladás (biztos voltam abban, ha nem csinálok valamit, halálosra komolyodnak). Tudtam, hogy testi-lelki túlterheltségről van szó. Különben is, három éve egyetlen napra se mozdultam ki belőle, pedig sose szerettem ezt a várost. Kiadtam a lakásomat és leköltöztem egy baranyai zsákfaluba - innen jelentkeztek megfelelő ajánlattal az országos hirdetésemre -, egy kis házat béreltem ki. Busz csak hétköznap, akkor is csak egy, hajnalban, vonat öt kilométerre. Egyedül. Hogy átgondoljam az életemet. Egy évig sikerült magam anyagilag tartani. Ha tehettem volna, maradok még egy darabig. De ez az év mindenesetre nagyon jót tett. Megteltem egy csomó új élménnyel, tisztább rálátásom volt a dolgaimra, és állat-, különösen kutyafóbiás létemre gazdagabb lettem a világ legjobb kutyájával.
Utána meglódult egy időre az életem.
Szentdénes az ország egyik legszegényebb régiójának, Ormánságnak a szomszédságában van, de azért az ottaninál egy hajszállal jobb volt itt a helyzet. Itt legalább még vegetált a téesz, ebben, vagy Szigetváron, esetleg Pécsett a munkaképes korban levő lakosság fele el tudott helyezkedni. Másik fele segélyeken élt. Volt egy szövetkezeti vegyesbolt, meg még egy kis maszek élelmiszerbolt, és két kocsma. Ja igen, templom, és egy általános iskola alsó tagozata. Óvoda nem, a felsősök pedig más faluba buszoztak. A kissé gőgösen "kultúr"-nak nevezett roskatag házikó magában foglalta a könyvtárat is. Egyik szobában szombatonként "bál", ami szintén nagyvonalú kifejezésnek tűnt a lakodalmas, tuctucos, magnós diszkóra. A könyvtárat senki nem használta, valami megszűnt szakszervezettől örökölt, penészes könyvek halma a padlón. Az egyetlen nyilvános telefon a nagyobbik kocsmával szemben. Többnyire mégis működött.
Amikor először felszálltam a buszra, megszólítottak, hogy "kislány, ugye a nagymamádnál töltöd a tavaszi szünetet, ki a te nagymamád?". 26 éves voltam.:)
A félezres lélekszámú falu utolsó háza volt az "enyém". A kerítésen túl, az egyik irányba már szántóföld, a kert mögött ligetes erdőfolt. Távolról idelátszott a Mecsek. Apró tornác, egy szoba és egy lakókonyha, fűtés csak az utóbbiban, vaskályha formájában. Hidegben csak ez élhető. Kezdetleges bútorzat, tévé se, folyóvíz se. Az a bizonyos fadeszkás helyiség pedig a ház végénél, a fészer után. Kút van, vezeték nincs. Télen az orosz búvárszivattyú nem üzemeltethető, kézzel kellett felhúzni a vizet.
És mindehhez egy hatalmas kert. Felét a veteményes tette ki, volt már ott krumpli, hagyma, és málnabokrok. Az üresen maradt területre paradicsomot, paprikát terveztem, hogy minél önellátóbbá váljak. Zöldséges üzlet ugyanis nem volt. Semmit nem tudtam róla, hát levittem egy könyvet a kertművelésről. Mindjárt az első délelőtt szemrevételeztem a birodalmamat. Ügyes ágyásszegélyt terveztem el, amilyet a könyvben láttam. E könyvvel kezemben megvizsgáltam a fészerben található szerszámokat, hogy akad-e olyan, amivel ilyen helyes szegélyt lehet formázni. A kép alá az a különös név volt írva, hogy "saraboló kapa". Ilyen nem volt a kínálatban. Akkor aztán kimentem az egyetlen szomszéddal közös drótkerítéshez, és átkiabáltam az ott matatóknak. Így ismerkedtem meg velük. A szomszédasszony kinevetett, hogy képről mutogatom, mit kérek, könyököltünk a kerítésoszlopon, és fél óra múlva hogy hogy nem, már az alternatív színházakról beszélgettünk! Foga nem nagyon volt, és később, ahogy bejáratossá váltam náluk, láttam azt a mély putri szintet, ahogy éltek, koszos fehérneműk az ágy alá dobálva, takarítva talán soha, a kert is rendetlen, a férj idült alkoholista, Rózsika pedig a téesz éjszakai portásaként dolgozott. De! Tanítói diplomával, több nyelven levelezett tanatológusokkal, és falun szokatlanul nagy állatvédő volt. Éjszakánként beültem hozzá a portára néha, a település körül állítólag többször megjelent ufókról, az általa "látott" kísértetekről, vallásokról, irodalomról, történelemről, az itt lakókról és távolabb élőkről cseréltük az eszmét. Néha könyvet is. Életem Nagy Szerelméről soha senkivel, de vele tudtam beszélni. Pucoltam csirkét a lánya esküvőjén, pedig azelőtt soha, és akkor már nem is ettem húst, járt be hozzám a szigetvári kórházba a nővérek helyett priznicet cserélni, és minden gondomban segítségemre volt. Még a kutyámat is neki köszönhettem.
Egyszer bekiabált hozzám, hogy most hajítottak ki a házam előtt kocsiból egy kutyát. Szerinte nem maradhatok házőrző nélkül a falu végén, fogadjam be. Na ja, csakhogy én világéletemben hisztérikusan féltem a kutyáktól. De csak mondta, csak mondta, hát kimentem, és láttam, hogy a kukoricásban reszket egy sárga jószág. Megsajnáltam. Ahogy az a Kis hercegben a rókaszelídítésről írva vagyon, lépésről lépésre közeledtem hozzá, ám ő rémülten hátrált. Akkor leguggoltam, hogy ne látszódjam nagynak, és úgy közelítettem... no szóval valami étellel sikerült is becsalogatni a kertbe. Gondoltam, majd ha visszaköltözöm Pestre, elajándékozom. Ó én naiv! :)
Tizenegy hónapos volt, és együtt tanultuk a kutya-gazda életet 15 éves koráig. Különleges jószág volt, sok rajongóval, köztük más kutyafóbiásokkal is. Néhányszor írtam róla, újságban és a blogjaimban is. Ezen az oldalon található például az egyetlen mesém.
Egyébként is, bár nagy semmittevésnek terveztem, intenzív év volt, számtalan nagyszerű, elképesztő, mulatságos, fájdalmas és szép élménnyel lettem gazdagabb. Jó volt nagyon!
